Októberi bogyók

Tunyogi Bendegúz

Pislákoló napfény

Az alkony sötét leple borult a tájra,

Fagyos leheletet hagyott maga mögött hátra,

A naplemente narancsos színeit sötétté temette,

S csak egyetlen napfény maradt, ami a fényességet hirdette.

Halvány csillagok, kékes – feketés égbolt,

Égi társai mellett már ott ragyogott a Hold.

Az árván maradt napfény ádáz harcba szállt,

Hogy fel ne eméssze a rendíthetetlen valóság.

A fényes Holdkorong szomorúan hallgatta jajveszékelő szavát,

Menedéket nyújtó ezüstsugarai nem védelmezték fényes társát.

Az öreg Hold maradt némán, régen megbékélve leste világát,

De napfény még a végnél sem dobta el a változtatás akaratát.

Felidézte mindazt, ami örök. El nem eresztette,

Fényét beárnyékolta ugyan a sötét, de meg nem rendítette.

Égett benne az elpusztíthatatlan remény,

S a mai napig pislákol ez a kicsiny napfény.

A fény és a világosság értékét hordozza, kitartóan őrizve. 

Egyedül ugyan, 

de reménykedve szűrődik az ismeretlen alkonyi vidékbe.

2009. Október 19.

Méreg és folyadék

Mint italba kevert méreg,

úgy terül bennem a kín szét,

elmém, ó te mindent

befogadó tiszta folyadék!

Kín.

Hisz mi más lenne a bűntudat?

Mely hitvány koponya-eseményeken

alapszik, s őröl, mérgez,

mit el-elkövetek magam ellen.

Ó, lélek! Valóban oly sokszor botlok el

az erdő köd-köntösű vidékén?

Vagy csak tettÉnemmel szemben vagyok

túl katonás szigorú, vészjósló ’’vén”?

Remélem egyszer talán

a türelem is mellém ül,

s így szól majd hozzám:

itt maradok melletted, mesteredül.

2011. február 5.

Éjjeli óda

1.

   A nagy nyár fülledtségét

az ég sötétje láncra verte,

   megmaradt ereje fölött

hangzott a Hold ítélete.

   A csillagos vidék felé lengedező

bársonyos fűszálak tengerében,

   apró lépések nesze halt el

a tücsökciripelésben.

2.

   A Hold lágy fénye úszott

egy sárga szempáron,

   s kecses árnyék fodrozódott

a szellővel játszadozó fűszállakon.

   A pezsgő rétet durván

egy út vágta ketté,

   az árnyék lassan mozgott

a vágáson arra felé.

   Karcsú birtokosa

az útszéli fűbe telepedett,

   okos fejével éberen

a túloldal felé tekintett.

                        3.

   Megrezzen szemközt egy bokor,

a korgó gyomrú állat szeme elkerekedik,

   Át az úton az óvatlan préda felé

most megiramodik.

   Óh, jaj de a világ önkényes teremtménye

felette vakon ítélkezik:

   Tengernyi fénnyel, s nagy robajjal

közeledik felé,

   a természet szemében:

az ördögi szekér.

4.

   Egy csattanás. A hatalmas jármű

tovább halad tétován.

   Az állat vékony lábai meginognak,

s a földre zuhan. Forog vele a világ.

   Útszélén árván, vérző sebtől

remegve fekszik mostan,

   s a halál gyengéden karjaiba veszi

mikor kicsi szíve utolsót dobban.

2010. április 2.

Hajnal

Szalad fürgén a víz, játszadozva.

Hangot ver lágy csobogása.

Alszik még a parton a kavicsos vidék.

A fényes korong lassan, óvatosan kél.

Köd száll a túlpartra, szelíden.

Eltemeti a bús láthatárt.

Nyugodt a víz, nyugodtak a parti fák,

S ki a természettel él egyetértésben.

Fényes hírnökként érkezik

az első ártatlan napsugár,

társai szaporán követik,

aranyozott tőlük a táj.

S míg a távolban füstöt okád

az olajtól bűzlő emberi világ,

a természet a megtört harmóniát

békésen javítgatja folyton-folyvást.

2010. április 18.

Szomorú dal

Nézd! A világ már csak haldokolva él,

Minden ember a holnaptól fél,

Az égre tekintve buzgón remél,

De a fényt lassan eltakarja az éj.

Sokakat már csak életben maradás ösztöne élteti.

Hogy történhetett mindez? Mindenki ezt kérdezi.

Egy önpusztító mechanizmusnak vagyunk az áldozata,

De az emberiség ezt az utat önként választotta.

Rémisztően kihalt helyen gázolok,

Ahol egykoron otthonom állott,

De ebből a rémálomból sem lesz egyszer más,

Mint az iszonyatos és kegyetlen valóság.

Nem lesz senki, aki emlékezne az utolsó harcra,

Amiben az ember önmagát kipusztította,

S a Föld lassan elfedi azokat a sebeket,

Amiket, fajunk becsvágyában neki szerzett.

Negyedik dimenzió. Ki tudja meddig fog fenn állni,

De az biztos, hogy a mi időnk egyszer le fog járni,

S az idő végtelen múlása temeti el,

Ezt az eltékozolt életű fajt: az embert.

2009. Október 5.