Nézd! A világ már csak haldokolva él,
Minden ember a holnaptól fél,
Az égre tekintve buzgón remél,
De a fényt lassan eltakarja az éj.
Sokakat már csak életben maradás ösztöne élteti.
Hogy történhetett mindez? Mindenki ezt kérdezi.
Egy önpusztító mechanizmusnak vagyunk az áldozata,
De az emberiség ezt az utat önként választotta.
Rémisztően kihalt helyen gázolok,
Ahol egykoron otthonom állott,
De ebből a rémálomból sem lesz egyszer más,
Mint az iszonyatos és kegyetlen valóság.
Nem lesz senki, aki emlékezne az utolsó harcra,
Amiben az ember önmagát kipusztította,
S a Föld lassan elfedi azokat a sebeket,
Amiket, fajunk becsvágyában neki szerzett.
Negyedik dimenzió. Ki tudja meddig fog fenn állni,
De az biztos, hogy a mi időnk egyszer le fog járni,
S az idő végtelen múlása temeti el,
Ezt az eltékozolt életű fajt: az embert.
2009. Október 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése