2015. február 4., szerda

Utazásaim: 1. rész: Hatvan - Gyöngyös

Úgy döntöttem, hogy ezentúl pár sorban papírra vetem vidéki utazásaim fontosabb élményeit. Munkámból kifolyólag gyakran kell utaznom és sokszor olyan érdekes dolgok történnek, amelyek ugyan legtöbbször csak apró benyomások, de talán érdemesek a megörökítésre. Lássuk.

Budapestről kijutni a reggeli csúcsforgalomban sokszor nagy kihívás. Szoktam mondani, hogy ilyenkor annyi stressz éri az embert egy óra alatt, mint dédapáinkat egy fél év alatt sem. Igaz, szalonnával és kenyérrel kezdték a napot (a koleszterint és a magasvérnyomást csak hírből ismerték), de ennyi idegesség sem jutott nekik, szerencsére, mint nekünk.

Tudom, naiv kérdés, de miért az utakat tekintik egyes sofőrök egyéniségük vadabb felének bemutatására / kiélésére? Pár másodperc előny megszerzése számukra felér egy csata győzelmével. Igaz ugyan, hogy igazi csatát legfeljebb gombfocival játszottak gyermekkorukban vagy filmhíradóban nézhettek anno. Na mindegy, ez van, ezzel kell megküzdeni.

Kint az autópályán már könnyebb, de csak első látásra. Nekem ma szerencsém volt, de a város felé közlekedők rendesen kijutott.  Egy komoly baleset miatt legalább 10 km-es sor volt.
Mint utóbb kiderült egy kollégám több órát maga is állt a sorban. Hát ez bizony nem kellemes dolog.


A reggeli ködös időben a Mátra nem nagyon mutatta magát és a tegnap még havas szépség délutánra már veszített bájából, mert a napocska szépen kisütött és elolvasztotta a hó nagy részét. Idén bizony bolond telünk van, mert igencsak változékony idő jár mostanában felénk. Egyik nap is olyan sok hó esett, hogy az utcánk vastag takaróba bújt és éjszaka vakított a gyönyörű fehérség. Kár, hogy nem tudtam lefényképezni, mert reggelre zuhogott az eső és a hó nyikorgása helyett hallgathattuk az eső kopogását és tapicskolhattunk a tócsák tömkelegében. Ez van, nincs mit tenni.

A Hatvani kórházban is látogatási tilalom van az influenza miatt. Szerencsére ez rám nem vonatkozik, hiszen nem beteget látogatni, hanem dolgozni jöttem. Nagyban folyik az átépítés, ami sok kellemetlenséggel jár ugyan jelenleg, de bízzunk benne, hogy hasznos lesz a későbbiekben.
A városban nem tudok időt tölteni, menni kell tovább.

Gyöngyöst gyorsan elérem. Most nincs kedvem visszamenni a pályára. Szeretem a régi hármast. Mikor az ember átmegy ezeken a kis vidéki falvakon, igazán elgondolkodhat rajta, hogy milyen az igazi élet itt vidéken. Itt már hajnalban talpon vannak az emberek. A bolt sem csak 10-kor nyit, hanem már 5h-kor, hiszen a munkába indulók már úton vannak. Sürgés-forgás, de csak úgy nyugodtan. Gyalogosan, kerékpárral, beszélgetve. Egyik nagyon kedves ismerősöm Anna néni, aki Tiszalöki volt, mondta mindig úgy, hogy mennek a Markert-be. Nem a boltba, mint régen, hanem a market-be. Sok helyen látok kocsmákon olyan cégtáblákat, hogy elhagyom az eszem. Annyira anakronisztikusnak tűnik az egyszerű környezetben álló, málló vakolatú italboltokon ékeskedő idegen nyelvű felirat. Majd egyszer összegyűjtöm őket.

Hazafelé már gyönyörűen süt a nap. Vígan lehet ilyen időben autózni. Kár, hogy a munkám azzal jár, hogy a szép természetet mérgezem én is az üzemanyaggal amit elfüstölök ezen a napon is. A baj az, hogy Magyarországon még nem elfogadott, hogy telefonon, skype-on beszéljünk meg dolgokat, hanem oda kell menni és csak a személyes megbeszélés az „igazi”.
Azt hittem megúszom, de nem. A Bajcsy-Andrássy sarkán sikerült belefutnom Angela Merkel konvojának útjába, így negyedórás várakozás után megpillanthattam vagy 5 db autót ami átsuhant és végre mehettünk tovább. Az utcák televoltak rendőrökkel (még az autópályánál is), fent helikopter körözött és az utcák elég kihaltak lettek néhol.
Mikor a rendőrök keresztben lezárták az utat a gyalogosok nyugodtan átmehettek a piros lámpánál is, hiszen mindhárom sávban állt a forgalom oda-vissza. Viszont nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy az emberek először meglepődtek, nem tudták mit is tegyenek. Várják meg a zöldet és csak akkor induljanak, vagy nyugodtan sétáljanak át. Ahogy magunkat „pestieket” (bár én tősgyökeres budai vagyok) ismerem nem is a piros lámpa zavarta a gondolkodókat, hanem az ott álló két rendőr, akik háttal a Bajcsy-nak szemben a forgalommal néztek bennünket és a gyalogosokat.  Az egyik időnként odaszólt, hogy át lehet menni. Egy szociológusnak biztosan jó terep lett volna egy kis gyakorlati  munkára, hogy váratlan helyzetben ki hogyan viselkedik, miként reagál a többiek cselekvésére.
Én nem bosszankodtam, mert úgy is felesleges lett volna azon rágódni, ha akkor az utolsó sárgára váltó lámpán még átcsúszom, akkor már otthon is lehetnék, hanem élveztem a kilátást és figyeltem az embereket. A kedvencem az a típus volt, aki ment a többiek után automatikusan, s mikor tudatosult benne, hogy piros akkor futóra vette a lépéseit, hiszen így szokta meg.

Mi még átcsúszunk azon a kis piroson, mi nem tehetünk róla, hogy ilyen gyorsan vált a lámpa.