2011. november 22., kedd

Budapesti hidak és vágyakozásaink

Életem legnagyobb részét itt, ebben a városban éltem le. Szerettem és szeretem ma is, de néha nagyon nehéz. Azt hiszem egy cseppet kezdünk túl sokan élni itt. Bár minden relatív. Kedves kolléganőm -aki a nyáron megfordult New Yorkban is- azt mondta, akkora a tömeg, hogy hihetetlen. Lépten-nyomon nekimennek egymásnak, annyira sokan hömpölyögnek az utcákon. Teszik ezt derűvel és udvariasan. Ha megtörtént a koccanás, elnézést kér a "lökdöső" fél a másiktól és mát fut is tovább. Semmi anyázás vagy ilyesmi. Mi szerencsére még nem hömpölygünk az utcákon, de valahogy a derű sehogyan sem akar előbukkanni az arcokon. Türelmetlenek, borúsak és elcsigázottak a legtöbben, ami teljesen érthető a mai (több éve tartó) nehéz helyzetben. De kérdem én, ez segít? Ettől jobban érezzük majd magunkat? Ha eluralkodik rajtunk a depresszió az segít majd túlélni a nehézségeket? Ha minden semmiségért betonba döngöljük egymást akkor jobb lesz a közérzetünk? Talán egyet érthetünk abban, hogy a válaszok mindegyike NEM! 
S mi köze ennek a budapesti hidakhoz?


Csak annyi, hogy mindennapi örömforrásainkat mi magunknak kell megtalálni. Elmúltak azok az idők, amikor megmondták/megsúgták, minek tudjunk örülni. Ma lehet választani, csak okosan kell csinálni.

Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk.” Simone Weil 
Ezt a mottó sokat olvastam Schäffer Erzsébet írásai fölött. Már akkor megfogott és szerintem ez a helyes magatartás. Örüljünk dolgainknak, sikereinknek, de ne hajtsuk olyan hívságok után, amik igazából keserítik és nem édesítik az életünket. Az írónőt itt kérdezték, s válasza magáért beszél:
Ott van körülötted minden, igazából minden ahhoz, hogy boldog légy. Van egy mondás, amit én, ahányszor csak tehetem, lejáratok, mert nem igaz: az idő pénz. Messzire hivatkozó mondat, és csak a mókuskereket forgatja, miközben nem arra van szükség. A nagy boldogságokat egy kezemen meg tudom számolni, azok a nagyon nagyok. De a kicsik... abból rengeteg van. Egyfolytában.” 

Nekem ilyen egyfolytában öröm, ha átmehetek a hidakon. Mindegy melyiken, mindegyiket szeretem.  Mindegyikről más és más kép tárul elénk, s lássuk be, a világ egyik legszebb (nekem A LEGSZEBB) fővárosának hídjai ők hatan +2.

Pár napja négyszer keltem át a Dunán   és nagy  öröm volt valahányszor megtenni az utat. Korán reggel erős párában és bágyadt fényben  (na jó, szmog is volt), délben szikrázó napsütés, délután szép naplementei fények és este a csodás kivilágítás.

Mostanában sok minden örömforrás elmaradt mellőlem - opera, színház, koncertek -, de jött sok új és maradt szép számmal a régiekből is. Csak észre kell venni őket és tárt szívvel fogadni a legkisebb foszlányt is. Hiszen segítenek nekünk széppé és értékessé tenni napjainkat. Kimozdítanak bennünket a monotóniából, felderítik kedvünket is.
Ha keressük megtaláljuk saját, külön bejáratú apró örömeinket. Csak bátran!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése