Lassan ennek az évnek is végére érünk, s én idén végérvényesen az "ötvenesek" klubjának tagja lettem. Ami egyfelől szerencse, mert megértem rá, másfelől hihetetlen, hiszen úgy elrepült ez röpke negyedszázad, hogy nem is emlékszem rá. Csak a gyermekeimen látom, hogy telnek az évek, illetve néhány nem régiben lejátszódott furcsa történetből következtetek arra, hogy bizony mások kezdenek engem öregnek tartani. (Bocsánat a kifejezésért, de ez röhej)
Sőt, a mai ötvenesek már "cuzammen" átkerülnek az öreg címszó alá, mert csak a fiataloké a világ. Illetve szegényeknek nekik sem könnyű, mert munkát sokan nem találnak, vagy ha igen, nem sokra lehet vele jutni, legtöbbjük sokáig a szüleikkel él, mert nem tud anyagilag függetlenedni, stb...
Az alábbi történetet egy nagyon vicces nevű, jópofa blogban találtam, ahol az ötvenen túliak osztják meg egymással örömeiket és bánataikat. Bár engem még nem néniztek le, de jó lesz egy hasonló szituációra felkészülni, hiszen a "teccikezést" már gyakran tapasztalom.
Néhány gondolat a „legyintett” emberekről
Mottó: Te is leszel „Zsolt”
Zsolt a számítógépe előtt ülve nagy odafigyeléssel retusált egy – a monitorján látható - fényképet. Közben szinte megszűnt a világ körülötte, annyira elmerült két fő szenvedélyének, a számítógépnek és a fotózásnak az egyidejű élvezetében. Így észre sem vette, hogy harmadik szenvedélye,- a felesége – már egy perc óta ott áll a háta mögött, és türelmetlenül vár egy lélegzetvételnyi munkaszünetre. Miután ennek bekövetkezte teljesen reménytelennek látszott, finoman megkopogtatta a „hites” vállát.
- Fiacskám! – mondta a váratlan érintéstől összerezzent urának! Üres a hűtő és a kamra. El kell menned a diszkontba! Összeírtam, hogy mit kell venni, és evvel átadott neki egy szálkás írással teleírt kockás füzetlapot.
A férfi alig tudta leplezni hirtelen keletkezett rosszkedvét. Úgy tervezte, hogy estig kedvencei társaságában maradhat. És most oda az egész! Rápillantott az órájára, fél hármat mutatott. Még ez is! Az áruház a város szélén volt, és most a fél városon kell csúcsforgalomban, - amit úgy- de úgy utált - keresztül autóznia. Egy pillanatra fölötlött benne a gyerekkora, amikor a szomszéd házban levő boltban mindig meg tudták a napi szükségletüket vásárolni, nem kellett a 12 darabos tartóstej - és étolajos egységcsomagokat emelgetni. Szinte érezte emlékei boltjában terjengő petrólámpához kapható petróleum és a frissen sült kenyér együttes szagát, látta az olajjal átitatott hajópadlón sorakozó zsákokat, amelyek visszahajtogatott szélén keresztül kikukucskált a tartalma: cukor, liszt, rizs, krumpli. A zsákok mellett nagy sámlira állított fazekat, amelyből „hitelesített” merőkanállal mérték ki a tejfölt. Látta a pulton a papírkupakkal lezárt tejespalackokat, az üvegtartókban tárolt édességeket, köztük kedvencét a krumplicukrot. Magában elmosolyodva eszébe jutott; még hitelkártya sem kellett, mert akkoriban jól ismerték egymást az emberek, a tulajtól kapott füzetbe beírták a napi vásárlást, és hónap végén kellett fizetni. Hirtelen összerázkódott, gondolatai visszatértek a globalizációsodott, kisbolt- tönkretevő jelenbe. Rossz kedve is alábbhagyott a nosztalgiázás hatására és felébredtek benne a valamikor régen a pap előtt tett esküjének szavai: - kitartok mellette jóban, rosszban.
Ezért szó nélkül elzárta a számítógépét, fölvette az autós kabátját, összeszedte a lakásban található összes szatyrot, beült a kocsijába, indított és elindult küldetésének teljesítésére.
Ahogy anno a híres angol felfedező, Cook kapitány - a Csendes óceán szigeteinek meghódítója, hajókázott szigetről-szigetre, úgy kóválygott Zsolt is az árukat rejtő állványszigetek között. Hasonlóan ahhoz, ahogy Cook kitűzte az Union Jacket a meghódított szigetre, ő is úgy rakosgatta a megtalált árut, a kerekes-bevásárlókocsijába. Megnézte a kezébe tartott komissiós listát, és elégedetten látta, hogy csak a toalettpapír hiányzik. Ez azonban úgy látszott kifog rajta, mert sehol nem találta. Körülnézett, és látta, hogy egy megfordított ládán ülve az egyik női alkalmazott papírdobozokat rakosgat egy raklapról az előtte levő a tároló-rekeszbe.
Zsolt azok közé tartozott, akik sokat olvastak gyermekkorukban, többek közt Benedek Elek meséket is, és így tudta, milyen fontos a megszólítás. Most azonban bajban volt, mert az előtte levő nő úgy 35 év körüli lehetett, és a hivatalos megszólítást alkalmazva, nem biztos, hogy azt válaszolta volna, hogy „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!” Ezért rendkívül finoman megkérdezte:
- Volna olyan kedves megmondani, hol találom a toalettpapírt?
Na, nem volt olyan kedves. Vélhetőleg azért, mert a hölgy minden valószínűség szerint kézigránátokat rakodott, és nagyon kellett vigyáznia arra, hogy a hozzá tartozó biztosító karika nehogy megsérüljön, mert az ezt követő robbanás helyrehozhatatlan anyagi károkat okozhatott volna, nem is beszélve a személyi sérülésekről.
De aztán még is meggondolta magát, és odakiáltott a közelben a targoncája mellett álló fiatalembernek:
- Pityu! Mutasd meg a bácsinak, hol van a klotyópapír.
Zsolt összerándult, egy kicsit meg is kapaszkodott az állványba. Ha még divatba lenne a párbaj, most a kardja után nyúlva így szólna:
- Mondhatta volna szebben is kis gránátrakodócska! De szerencsére nincs, és az illető hölgy így megmenekült attól, hogy áldozata legyen, egy 7-15 évig terjedő büntetéssel sújtható, indulatból elkövetett emberölésnek.
- Bácsi, bácsi dohogott magában. Miért nem úr, vagy tisztelt vevő. Ennél már csak az lett volna a nagyobb sértés, ha elvtársnak szólított volna!
Na, ez a bácsizás nem hagyta otthon se nyugton! Igaz, hogy munkahelyén kedvesen – elismerve tudását és tekintélyét és azt, hogy jó barátnak, közéjük tartozónak tekintették - kollegái csak öcsibácsinak hívták őt. De milyen más volt ez, a mai sértőhangúéhoz képest! Tudta, hogy a mindennap tükörbenéző nem látja a változást magán. Talán, ha egy csinos 18 éves tinivel együtt állna tükör elé! Egy kicsit elmosolyodott erre a gondolatra. Bár már ingyen utazhatok a közlekedési eszközökön, ennek ellenére jó erőben vagyok még. Ezt igazolja az is, hogy a villamoson, vagy a buszon a fiatalokat megszégyenítve, átadom az ülőhelyem, ha egy várandós nő, vagy egy mozgássérült száll föl - morfondírozott tovább magában. Tekintete az asztalon heverő nyomtatványra tévedt. Na tessék! - derült fel az arca, amikor mintegy igazolva eddigi gondolatmenetét, meglátta, hogy a foglalkozás rovatba nem az volt beírva, hogy nyugdíjas, hanem az, hogy nyugállományú építészmérnök. Kihúzta magát, és félig hangosan kimondta a sztereotip végkövetkeztetést: mindenki olyan idős, amilyennek érzi magát. Majd vigyorogva hozzátette, én most épen 35 éves vagyok!
Aztán visszatérve az előző gondolatmenetére, hirtelen valami rossz érzés fogta el. A vonat és a villamos! Ahol jön a kalauz, vagy az ellenőr, és amikor ő a belső zsebébe nyúl a személyi igazolványáért, hogy avval igazolja; jogos a jegynélküli utazása, azok csak legyintenek egyet, hagyja –mondják, és anélkül, hogy egy pillantást vetnének rá, továbbmennek. Ez rosszabb, mint a bácsizás! Ez a legyintés irgalmatlanul azt jelenti, látszik, hogy te már olyan öreg vagy, hogy ezt fölösleges igazolnod, ezt mindenki látja. Kész! Az ember visszavonhatatlanul bekerül a „legyintett emberek” közé. Ez bizony már nem dicsőség! Ez a gondolat annyira elkeserítette, hogy a halál közelségén kezdet el gondolkozni.
- Te asszony! Fordult a szobába belépő feleségéhez, nem kéne megírni a végrendeletünket? Az asszony egy pillanatra meglepődött a kérdésen, majd gúnyos mosollyal a szája szélén, csak ennyit mondott:
- Dehogy nem, és a végére írd oda, hogy olyan temetést kérsz, mint amilyen Attiláé, a hun fejedelemé volt. Csak téged a forgószékeden ülve, a számítógépasztaloddal, monitoroddal és számítógépeddel együtt temessenek el. A mai vízárak figyelembevételével nem kell az örököseinket avval megterhelni, hogy vízzel árasszák el a sírhelyedet. Majd még sietve hozzátette: na és a feleségedet sem kell belenyilaztatni a sírba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése