Lassan hajnalodik, s én békés csendben főzöm az aranysárga barackokat, mikor furcsa hangok szűrődnek be a kertből.
Elsőre nem tudom beazonosítani honnan ered. Mikor a kutyák egymás után hangos ugatásba kezdenek kinézek. Nem úgy ugatnak, mint mikor az utcai járókelőről tesznek jelentést.
Azt látom, hogy Mackó, a testes hegyi pásztorkutya valamit hengerget a földön, ami ezt a szörnyű, ahogy egyre közelebb megyek rémisztő hangot kiadja. Nem látom a sötétben mit forgat a lábával, de félek tőle megint elkapott egy szegény cicát. Sajnos kettőnek már kioltotta az életét.
Nem értem, hogy ez a jámbor és jólelkű kutyus, miért utálja ennyire a macskákat, de ha a közelébe jut egynek már se lát, se hall. Kergeti őket, mintha az élete múlna ezen.
Befutok a lámpáért, mert a sarki fény nem ér be a kutyák területére. Egyre hangosabban sír az a valami, alig merek oda nézni, félek valami szörnyű dolgot látok. Nem szeretnék egy szegény sebzett cicát kiszedni a szájából! Jaj, mi lesz velem?
Végre meglátom, ami még alternatívaként felötlött bennem és lám így van. Egy süni. Kicsi. Össze van gömbölyödve. Persze nem csoda, ez az egyetlen lehetősége és ezt maximálisan ki is használja. Végre elhívom Mackót, aki nagy kelletlenül abba hagyja a pofozgatást, görgetést és meglátom teljes valójában a piszkos „bundájú” ijedt állatot, aki folyamatosan sír, de olyan szörnyű hangon, hogy a frász kerülget.
Szerencsére a másik kutya Pixi nem bántja most, pedig ő sincs nagy barátságban a sündisznókkal. Fent a fennsíkon rendszerint ő az, aki először megtalálja őket, aztán Mackó az, aki képes a szájába venni és magasra feldobálni szegény állatkákat. Alig lehet ilyenkor elvonszolni őket a csatatérről.
Közben a süni megpróbál egérutat nyerni, de a kennel kerítése nagy akadály. Már azt hittem sikerült kimenekülnie, mert nem látom sehol, de Mackó újra neki lendül és addig piszkálja a lábával, amíg megint bekanalazza az ő fenségterületükre. Jaj, iszonyat ez a sírás.
Gyorsan beviszem a gereblyét és elkotrom szegény sünikét a kutya orra elöl, ki a szabadba. De minden egyes mozdulatnál, mikor mint egy labdát gurítom kifelé újra és újra sír azon az eszeveszett hangon. Ez kibírhatatlan. A szívem kalimpál, úgy sajnálom, de nem tudok mást tenni. Hokizok a sünivel. Borzasztó.
Végre valahára kint van, becsukom a kutyák kapuját. Ide már nem érnek el. Várok. De nem mozdul, még meg van nagyon ijedve. Végül elszánja magát, mert mikor kinézek újra, már hűlt helye van. Ennyi izgalom után újra nekilátok a baracknak. Kíváncsi vagyok, hogy télen, ha előveszek egy üveg finom barackdzsemet, vajon eszembe fog-e jutni ez a történet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése