Októberi bogyók

Tunyogi Bendegúz

Pislákoló napfény

Az alkony sötét leple borult a tájra,

Fagyos leheletet hagyott maga mögött hátra,

A naplemente narancsos színeit sötétté temette,

S csak egyetlen napfény maradt, ami a fényességet hirdette.

Halvány csillagok, kékes – feketés égbolt,

Égi társai mellett már ott ragyogott a Hold.

Az árván maradt napfény ádáz harcba szállt,

Hogy fel ne eméssze a rendíthetetlen valóság.

A fényes Holdkorong szomorúan hallgatta jajveszékelő szavát,

Menedéket nyújtó ezüstsugarai nem védelmezték fényes társát.

Az öreg Hold maradt némán, régen megbékélve leste világát,

De napfény még a végnél sem dobta el a változtatás akaratát.

Felidézte mindazt, ami örök. El nem eresztette,

Fényét beárnyékolta ugyan a sötét, de meg nem rendítette.

Égett benne az elpusztíthatatlan remény,

S a mai napig pislákol ez a kicsiny napfény.

A fény és a világosság értékét hordozza, kitartóan őrizve. 

Egyedül ugyan, 

de reménykedve szűrődik az ismeretlen alkonyi vidékbe.

2009. Október 19.

Októberi szüretelés

Már október vége felél menetelünk, de a kertben még tartja magát a paprika, amely még sohasem volt ilyen szép mint idén. Valószínűleg a sok eső jót tett neki és a tűző nappal sem gyűlt meg a baja, mert nem sokszor kellett ezt a kellemetlen élményt elszenvednie. Soha ennyi finom paprika még nem termett rajta. Még mindig dúsan virágzik, de félek tőle a jövő hétre ígért hidegfront elintézi majd rendesen.

De nem bánkódom, hiszen nincs panaszra okom. Ma ezt sikerült begyűjteni.
Szegény paradicsom utolsó gyümölcseit érlelte be, de ez is nagyon szép ebben a bolond időben.

Szerencsére a füge sem szeretett volna lemaradni ezért jó pár gyümölcsöt le tudtam szedni, lett egy fél vödörrel.

 

Rögtön lekvár lett belőle.  Jó lesz majd hűvös téli napokban a meleg kályha mellett fügés lepényt falatozni, vagy csak úgy kenyérrel elfogyasztani.

Ma gyönyörű idő volt, sok napsütéssel és sikeres "szürettel". Sok ilyen napot kívánok még magunknak!

Mivégre is vagyunk itt a Földön?

Tudom, ez egy megválaszolhatatlan kérdés, de időnként nem árt rajta elgondolkodni.

Néhanapján elnézem a környezetemben robotoló, rohangáló ideges és frusztrált embertársaimat és felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is csinálunk itt mi tulajdonképpen.

Megszülettünk erre a világra anélkül, hogy kértük volna és el kell mennünk majd belőle, anélkül, hogy bárki megkérdezné mikor, miképpen szeretnénk befejezni.

Mikor fiatal az ember nem érzi az idő múlását. Sőt, sürgeti és mindig vár valamit. Majd ha megkapom azt a jó kis játékot, akkor boldog leszek. Majd ha leteszem az érettségit, boldog leszek. Ha felvesznek az egyetemre boldog leszek. Ha megkapom az első fizetésem, majd boldog leszek. stb..

Gyermekként úgy érzi, könnyű a felnőtteknek, mert azt csinálhatnak amit csak akarnak. 

Persze felnőttként gyorsan szembesül vele, hogy egyáltalán nincs így. A ritka kivételektől eltekintve, kire-kire vár a környezete, családja és lehetőségei szerint előrevetített "sors", amely mentén leéli majd az életét. 

Szerencsére kivételek mindig vannak, akik mertnek nagyot álmodni és változtatni, de nem ez a jellemző. A többség felnőttként is vár valamire, hogy attól majd boldog lesz. Pedig a boldogság pillanatát csak a ma adja és csak ezzel gazdálkodhatunk jól vagy rosszul.

"A tegnap történelem, a holnap rejtély, a ma ajándék"

 Miért van mégis, hogy  nem becsüljük a mát és mindig a múlton vagy a jövőn görcsölünk, agyalunk.

 Valahogy erre kellene koncentrálnunk és eszerint közelednünk a többiekhez. Nekik is meg van a maguk problémahalmaza és jobb lenne a világ, ha egymást segítve könnyítenénk saját és mások terhein és nem növelnénk azt. 

Vagy az ember már csak így van összerakva és kész? Fogadjuk el, hogy többségünk önző és agresszív, hogy áttapos másokon és kíméletlen, hogy csak addig kedves velünk amíg szüksége van ránk, hogy inkább akadályokat gördít elénk és irigy?

Hogy ki miként akarja leélni az életét, arra a választ mindenkinek magának kell megtalálnia. Hiszen életünk útján akadnak társaink, de az utat magunknak egyedül kell végigjárni jól vagy rosszul. Kinek, hogy sikerül.

 

És te mit tennél 86,400 Dollárral?

Te megléped? 

 

Őzikék a fennsíkon

Tegnap délelőtt a szokásos kutyasétáltatás közben három őzet láttam a fennsíkon. Sajnos már csak futtukban, mert elinaltak. Majd húsz éve lakunk erre és csak idén láttuk először ezeket a kedves állatokat a "tetőn". Vajon miért merészkedtek fel? És honnan jöttek? 

A Kamaraerdőben biztosan élnek nagy vadak is, mert  már sajnos volt ebből baleset is, mikor kiugrottak a forgalmas 70-es útra és pont telibe találtak egy autót.

Szoktunk látni rókát, vadnyulat, fácánt, pacsirtát és ragadozó madarakat is, de őzeket, csak mostanában. Igaz nagyon enyhe a tél -eddig- és sok bokron fenn vannak még a termések, ami gondolom jó táplálék sok állatnak.

Remélem senki nem bántja ezeket a félős, kedves állatokat. Nagyon furcsa, de jó volt látni, ahogy szép kecsesen futva-ringatózva eltűntek a bokrok között. Csak a fehér folt látszódott még egy darabig utánuk.

A Nagytétényi fennsík egyébként nagyon érdekes hely, csak ajánlani tudom mindenki figyelmébe. Bár 1999-ben védett területté nyilvánították, csak nem rég került ki a tábla is a bejáratok mellé. Van egy tanösvény is, amelyet érdemes végigjárni.

Sajnos ez sokakat nem zavar és nyugodt szívvel hordanak fel mindenféle szemetet. Talán azt gondolják, a magas fű majd eltakarja, de számomra érthetetlen, miért tesz valaki ilyet.

kép:

kép:

kép:

A tervezésről!

 Jön a karácsonyi ünnep és az év vége és  sokan terveket készítünk erre az időszakra (is). Mit mikor csinálok (takarítás, főzés, süteménykészítés), kinek mit veszek/csinálok, meg ilyesmik. Persze a legritkább esetben jön be az amit tervezünk. Mindig akadnak váratlan helyzetek: akut munkák, betegség, előre nem látható nehézségek, stb.

S mit lehet ilyenkor tenni?Tégy úgy mint egy GPS! Tervezd újra! Légy rugalmas és szervezd át a munkákat. Persze ilyenkor hajlamosak vagyunk a pillanatnyi összeomlásra, mert az ember lánya úgy érzi, ennyi feladat egyszerre túl sok és bírhatatlan. Kicsit elkedvetlenedünk és sajnáljuk magunkat. Ez így is van jól. (Más úgysem sajnál bennünket, ennyi jár nekünk!)

De aztán rá kell jönnünk,hogy most sem tehetünk mást, mint megrázzuk magunkat, veszünk egy nagy levegőt és szép sorjában EGYESSÉVEL megoldjuk a problémákat és már is van valami kilátás arra, hogy egyszer csak készen leszünk mindennel.

Már  a net-en is találhatunk nagyon jó ötleteket arra, hogyan készítsünk ilyen terveket:

Rendteremtő

urban:eve

[Leírás] „Stresszmentes Karácsony” - ünnepi és életvezetési (túlélési) tanácsok, tippek

A zenehallgatás nem maradhat el tervkészítés közben sem,tehát itt egy pár ötlet:

Suhancos - Bájoló (2008) 

Arvo Pärt : Lamentate

 

 

Én ezt nem értem! avagy mire jó a munkahelyi agresszivitás?

Évek óta úgy érzem, hogy valahogy kezdenek eldurvulni a dolgok. Egyrészt az élet olyan bonyolult lett, hogy lassan kezd áthatolhatatlan dzsungellá hasonlítani és mi magunk is egyre bonyolultabbá tesszük magunk és környezetünk életét. Másrészt a szabályok hálózata egyre gubancosabb "mátrix" szerkezetet vesz fel. Mégis, egyre többen vágnak maguknak kiskapukat a szabályrendszer hálózatán. Itt Magyarországon valahogy sikk lett megkerülni minden etikai és egyéb szabályt, csak, hogy a saját individuumunk felszínre törhessen. Sokak számára az EGO mindenek előtt. És a sok EGO után csak nagy sokára következik esetleg egy kis MI  vagy TI.

Nézzünk például egy munkahelyet. 

Miért van az, hogy emberek abban lelik örömüket, hogy másokat szisztematikusan piszkáljanak, megalázzanak, nehéz helyzetbe hozzanak, pestiesen szólva "cseszegessenek". Miért jó a feszültséget kelteni akkor, amikor nincs is rá szükség. Amikor "l'ar pour l'ar" a dolog és azon kívül, hogy a csesztető jól érzi magát senki másnak nem jó ez a helyzet. Persze ha a csesztető kerül hasonló szituációba, akkor teljes felháborodással kikéri magának - ha tudja.

Ugyanis megy ez a játszma két kolléga között, akik egymásnak csak mellérendeltjei, de csinálja a magasabb beosztású munkatárs az alacsonyabb beosztásúval, pedig nem főnöke, de a legszembetűnőbben ha a  főnök csinálja a beosztottakkal. Általában minden nap. Valahogy úgy érzi, hogy akkor lesz termékeny a napja, ha jól kioszt mindenkit, ha legalább három leteremtést szétszór naponta, mert így fogják tisztelni. Na, ebben nagyon téved!

Abban a munkahelyi légkörben lehet szerintem a legjobban teljesíteni, 

• ahol a kollégák segítik egymást a taposómalomból adódó nehéz helyzetekben, 
• ha empátiával fordulnak a másik felé, 
• ha valaki hibázik nem elítélik, hanem kisegítik a másikat, 
• ha kiállnak egymás mellett
• stb., stb., stb...

Annyira nem vagyok naiv, hogy azt képzeljem van ilyen munkahely, de valahogy el bírnám viselni.

Ha a főnök csak ellenőriz és bánt, az visszafogja a teljesítményt, ha segít, dícsér és elismer az szárnyakat ad, bocsánat adna, ha lenne ilyen.

Remélem azért ezen a bolygón akadnak ehhez hasonló munkahelyek és netán egyszer én is belebotlom egy ilyenbe. Minden esetre nekiállok keresni! Hátha! A remény hal meg utoljára.

Nem tudom miért de az alábbi vers nekem évtizedek óta inkább reményt ad és nem reménytelenséget.

De valahogy a mai valóságra nagyon is ráillik ez a gondolatmenet. Úgylátszik ez a helyzet nem tud elévülni.

Ady Endre -

A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

 

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szívében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

Inspiráció a hétköznapokra.

Mostanában nem sűrűn használom a FB közösségi oldalt, mert nagyon elegem van abból, hogy sok-sok felesleges dologgal "szemetelik" sokan tele. A játék felkérésektől egyenesen ideges leszek. Látom, hogy van 4-5 hozzászólás, azt hiszem valaki valami értelmeset akar velem közölni de nem, egy újabb mittudoménmilyen  vacakra küldenek felkérést. Nem is értem mit kellene ilyenkor csinálnom, de nem mehetek rá minden egyes játék oldalára és tilthatom ki őket, mert egyre másra újabb és újabb, lehetetlen nevű "játékok" jelennek meg.

De ma két olyan kedves videóra bukkantam amit szeretnék veletek megosztani, mert nekem feldobta a napomat és talán más is akad, aki továbbgondolva a történeteket valami értelmes megállapításra jut belőle, pl:

• a barátság nagy dolog és az sem baj (sőt), ha nem embertársainktól kapjuk
• az egészségünk, az életünk és a világ rendje/békéje gyakran csak egy "tollpihe" egyensúlyán múlik

  Christian the Lion

 Történet az oroszlánról, aki több évvel a vadonba visszahelyezését követően felismeri gyermekkora két barátját, akik saját otthonukban nevelték.

ez a hosszabb verzió  

 

  Miyoko Shida - Rigolo

Csodálatos megnyugtató zenével kísért kápráztató előadás. 

Bárcsak mi is így tudnánk egyensúlyozni a mindennapokban.

A boldogság hozzállás kérdése (is)

Tegnapi friss történet:

Volt egy kicsi jó hír és egy nagy jó hír.  Péntek késő délután 2,5 év szenvedései után megérkezett a kicsi jó hír.

Az Egyik nagyon örült neki, a Másik egyáltalán nem örült neki, mert a másfél éve húzódó nagyon jó hírt várta. Csalódott. A kis jó hírre csak a problémák jutottak az eszébe, amit még át kell majd hidalni, hogy a kis jó hír teljesen beérjen. Míg a nagy jó hírre még várni kell. És szomorú volt. Ő úgy feküdt le, hogy bosszús volt. 

Míg az Egyik nagyon boldog volt mert 2,5 év munkája gyümölcsét látta beérni. Már csak egy kevés apró munka maradt és célba érhetett. Boldogan hajtotta álomra a fejét. Tudta, hogy egyszer a nagy jó hír is meg fog érkezni csak idő kérdése. És akkor megint nagyon boldog lesz. 

Míg a Másik akkor is boldogtalan lesz, mert a most nagy jó hír addigra a következő nagy jó hír miatt visszaminősül kis jó hírré, aminek megint nem tud majd örülni és csak a problémákat látja majd.

Hát így megy ez napról napra. Hogy minek tudsz örülni az RAJTAD múlik. Döntés kérdése. 

Látjuk és sokan beszámoltak róla, hogy a szegény emberek között sokkal több a boldog, mint a boldogtalan. Önmagában a tárgyak birtoklása senkit nem tesz boldoggá, mert ha megszerzi a hőn áhított újabb valamit, már a következőn töri a fejét. Vannak aki szerint ez viszi előbbre a világot. Biztos ez? Biztosan sokan ismerik ezt a történetet:

Egy gazdag üzletember egy kis halászfaluban nyaral. A tenger partján üldögélve látja, hogy egy helybéli halász kis csónakján reggel kievez a nyílt vízre, délben visszatér néhány hallal a hálójában, megebédel, és azután csak üldögél a parton napnyugtáig. A gazdag üzletember egyik nap megszólítja: – Mondd, miért nem evezel be messzebb, miért nem dolgozol többet? – Minek? – kérdi az halász. – Mert akkor több halat foghatnál. – És? – Ha több halat fognál, maradna eladnivalód. – És? – Ha eladnád a fölösleget, lenne pénzed. – És? – A pénzen vehetnél egy nagyobb csónakot. – S akkor mi történne? – A nagyobb csónakkal még messzebbre mehetnél, és még több lenne a zsákmány. – És utána? – A pénzen, amit a sok halért kapnál, felvehetnél egy alkalmazottat. – No de minek? – kérdezi a halász. – Ha lenne egy alkalmazottad, akkor már csak délelőtt kellene dolgoznod, és csak ülnél a parton egész délután. – Hiszen most is éppen ezt csinálom.

Persze értelmezés kérdése kinek miről szól ez a történet. Én azokkal értek egyet, akiknek arról, hogy a boldogság RAJTAD múlik, hogy  mikor/mitől vagy boldog.

Madách Imre: Az ember tragédiája

Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!

/az Úr az utolsó (tizenötödik) színben/

 

Jobb ha észrevesszük, hogy az élet rövid és tele van küzdelemmel. Azt a kevés boldog pillanatot, amely adatik nekünk kell észrevennünk és teljes lélekkel átélnünk. Rajtunk múlik, hogy megállunk-e a forgatagban és átengedjük magunkat a boldogság érzésének. Ha kicsi, ha nagy, a miénk,............ha hagyjuk.

Végre drótszamáron újra

A hosszú tél után már nagyon vártam, hogy újra drótszamarazhassak, illetve biciklizhessek, szóval használhassam a lábtekerészeti tova löködömöt, tehát végre újra kerékpározhassak. Bár az időjárás már korábban  megengedte volna, hogy erre sor kerüljön, de az időbeosztásom csak most engedélyezte számomra.

Egy vasárnap este végre azt mondtam magunknak, hogy nincs tovább időhúzás és indulás de nagyon!! Nem is bántam meg. Suhanni a szélben, hallgatni a madarakat és motorzúgás nélkül élvezni a táj szépségét, nagyon is megéri a fáradságot.

A környék csendes utcácskái után irány a Duna part. Jó magas volt a vízállás, érdekes fények játszottak a vízen és az áramlásokat most nagyon jól meg lehetett figyelni. Ha sokáig nézte az ember érdekes élményben lehetett része. 

A partról nézve a kissé távoli Mo-on vonuló kamionok sora olyan viccesnek tűnt és ha beleláttunk volna a beljesükbe, fogadom rengeteg felesleges dolgot találtunk volna. Vajon az ember miért veszi egyre jobban körül magát teljesen értelmetlen és felesleges dolgokkal. Ha nagyanyám házára gondolok,ott semmi nem volt felesleges, mindennek volt értelme és haszna. Most meg?

Húsvét Hétfő zenével

Úgy hiszem a zene egyidős lehet az emberiséggel. Már közhely, de nagyon igaz, hogy zene nélkül lehet, de nem érdemes élni. Legyen bármilyen kedve is az embernek a zene mindig segít és továbblendít. Viszont a  zenehallgatásnál csak egy dolog van ami jobb: ha mi magunk zenélünk.

Mivel hangszeres tudásom igen csekély, marad az ősi hangszer az énekhang. És ez nem is rossz választás. Énekelni, főleg kórusban valami hihetetlen felemelő érzés. Legjobban az oratóriumokat szerettem, mert a zengő énekhangok mellett hatalmas elemi erővel szólalt meg a zenekar és ez maga a tökély.

A sokszor fáradságos próbák alkalmával lassan elkezdett összeállni a mű és egyszer csak megszólalt a ZENE. Minden a helyére került és öröm volt benne részt venni.

Sok ilyen élményben lehetett részem, amiért köszönet a Fővárosi Énekkarnak, Ugrin Gábornak és Sapszon Ferencnek!!

Ilyen csodálatos élmény és emlék számomra Bach János Passiója, amelyet újra és újra el szoktam énekelni időnként. Igaz, most már csak magányosan, de ugyan olyan örömmel.

Szerencsére a napokban rátaláltam az alábbi linken elérhető feltöltésre, amely a kottát folyamatosan pörgeti, így könnyen csatlakozhatunk a München-i Bach Kórus és Zenekar Karl Richter által dirigált 1964-es felvételének produkciójához.

Köszönet a feltöltőnek -tnsnamesoralong - , aki sok sok órát töltött el ilyen remekművek közkincsé tételében! 

Hallgassuk és énekeljük!

Bach: János Passio

kép helye