Ez van. Ahogy a net-en utána olvastam nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül. Sok-sok sportoló is átesett már ilyen sérülésen, majd csak én is túl leszek rajta.
Több mint 30 éve dolgozom az egészségügyben, úgyhogy sok illúzióm nem volt arról, mit fogok személyesen tapasztalni. Lám bejött.
Egymás után érkeztünk mi betegek, folyton várt valaki ellátásra. 20.15 körül értünk be és már 22.00 után itthon is voltunk (fél óra út), tehát szerencsém volt nem kellett sokat várni. Csináltak röntgent, a doki megvizsgált és merevítőt is kaptam, így már a saját lábamon jöttem ki a rendelőből. Milyen érdekes, hogy két nappal ezelőtt egy rehabilitációs osztályon jártam, hol nagyon sok amputált beteg volt s köztük 2 nagyon fiatalt is láttam. Nagyon megsajnáltam őket. Gondolom valami közlekedési balesetben vesztették el a lábukat. Olyan szomorúak voltak. Már sok minden van a hátuk mögött, de még több előttük. Újra megtanulni járni protézissel nem egy egyszerű dolog és sok fájdalommal, félelemmel jár. S mit ad Isten, két nappal később én is tolókocsiban üldögélve várom a fejleményeket. Adjak hálát az égnek, hogy csak ennyi bajom lett. A következő 50 évre majd el leszek vele valahogy.
A kórház sajnos elég lepusztult, és akik annak idején a zöld csempés fal mellett az ajtókat okker sárgára festették, vagy színvakok voltak vagy nem is gondolták komolyan. Iszonyat színösszeállítás. Ami a legjobban tetszett, hogy az ISO minősítés két tanúsítványa ott díszlett egy kopott, irtó ronda színű ajtón. Mindegy ez van.
A szakdolgozók kedvesek és aranyosak voltak mindenkivel. Akihez kerültem doki, végül is rendes volt egy kis sajátos stílussal, de ezt én már jó ideje ismerem, nem lepődtem meg rajta.
Volt viszont egy nagyon csinos doktornő is, aki túl ment azon a határon, amit szerintem megengedhetne magának. Az egy dolog, hogy nem tudja a betege nevét, de nem is érdekli, mert lesz...a A másik beteg pedig mit képzel, már itt van 8 napja mindenféle kezelést megkapott és most kisüti, hogy az eddig épp lábán a térde fáj. (Gondolom azt terhelte jobban, ha a másik beteg) Majd ő jól pofán üti és akkor legalább tudni fogja, hogy mije fáj. Én meg ott fekszem a vizsgálóasztalon és mind ezt hallom. Kissé kiakadtam!
Nyugodtam ki lehetne sok kórházra írni, "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel."
Remélem én jól felépülök és nem kell sokáig újra megtapasztalnom hasonló jeleneteket. Nekem az a véleményem, hogy aki nem szereti a betegeket és nem szereti a munkáját, az ne maradjon az egészségügyben. Ott csak az elhivatottaknak lenne szabad dolgozni. De ez egy újabb téma lesz valamikor.
Ezúton kívánok minden embertársamnak jó egészséget! A többi majd jön, ahogy jön.
Eddig sem tudtam így ugrálni mint ezek a fantasztikus cirkuszosok, sajna már reményem sincs rá. Sebaj, nézni és hallgatni még tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése