A tavasz mindig csodálattal tölt el. A téli álomból újraéledő természet ősi és határtalan ereje, dinamikája egyszerűen bámulatra méltó. Hosszú hónapok csendje és átfagyott időszaka után az élet mindig és mindig, újra és újra élni akar. A rügy bomlik, a levél szaporodik és ha olyan szerencsések vagyunk mint most is, hogy kellő mennyiségű eső áztatja a kiszáradt földet, szinte napok alatt zöldbe borul a táj.
Picinyke kertünkbe nagyon jól lehet követni ezt a változást. Kár, hogy nem tudom kamerával megörökíteni ezt a gyors növekedést. Lehetne
ilyen látványos felvételeket készíteni.
A természet évről évre újra építi önmagát és a világot, amit mi emberek sokszor észre sem veszünk. Időnk és energiánk nagy része arra megy el, hogy teljesen értelmetlen és haszontalan dolgokat cselekedjünk. Sok órát eltöltünk közlekedéssel, munkahelyi csatározással, parttalan vitákkal, árúfelhalmozással. Úgy mond építjük a karrierünk, aminek gyakorlatilag nem sok értelme. Mások életét éljük, nem a magunkét. Meg akarunk felelni, de minek is?
Bár inkább azzal foglalkoznánk, hogy önmagunk újraépítésével szűkebb és tágabb környezetünk hasznos tagjává váljunk és a lehetőségekhez mérten valami maradandót is hátra hagyjunk majd magunk után. Hiszem, hogy mindenki tud tenni hasznos dolgokat, aminek legalább értelme és mások számára is haszna van.
Miközben ezeket a sorokat írom, olyan szerencsés vagyok, hogy kinn a fenyőfákra telepedett, a télen etetett hálás énekesmadarak csodálatos koncertjét élvezhetem. Idén feltűnően sokan járnak vissza és örvendeztetnek meg bennünket napjában többször is csodálatos énekükkel.
Itt most Magyarországon élni nem jó. De félek tőle, lesz ez még rosszabb is.
Ezért csak egyet tehetünk, de azt nagyon:
" Őrzők, vigyázzatok a strázsán,..."
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Bucsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
(Csak zárójelben merem itt megjegyezni, hogy a videó feltöltőjét nem ismerem, hozzá semmi közöm sincsen, de a YouTubon található 3 variáció közül ezt pont azt fejezi ki, amit szerettem volna, s szavakban nehéz elmondani.
A József Attila arcán lehúzódó csík az nekem egy hatalmas könnyfolyam, még akkor is ha tudom, hogy egy madártól való.
S hiszem, hogy példaképeinkkel méltóképpen kellene bánnunk, még akkor is, ha az aktuálpolitika másként gondolja.)
