Utazásaim: 2. rész: Vác

A 2-es úton kifelé megálltam Dunakeszin és meglepődve tapasztaltam, hogy a szakrendelőben is és vele szemben, tőle kb. 20-30 méterre szintén működik egy patika. Gyakorlatilag egymással szemközt. Érdekes, hogy a kapitalizmus miket nem képes csinálni. Vajon a második érkező miért települt rá az elsőre? Miben bízott? Miben különbözik a másiktól? Vajon sokan átpártoltak? Megérte belevágni? Persze ha modernebb, tisztább, esetleg olcsóbb, kedvesebb a kiszolgálás bizonyára sokan odaszoknak. Kár, hogy nem tudom senkitől megkérdezni, mert mégsem állíthatok oda ilyen kérdésekkel? Vagy mégis? Egyszer lehet, hogy rászánom magam, mert tényleg érdekel.

Sajnos Vácból ma sem láttam mást, mint a bevezető utat és a kórház nem túl esztétikus látványát. Viszont van az út mellett , az Avar utcai temetővel szemben –így távolról – kálváriának tűnő stációkkal szabdalt területe. Most nem volt időm megnézni, de legközelebb megállok.

Viszont ránéztem a Google térképével és jópofa dolgot tapasztaltam. A térképezés során az út egyig vége ősszel, a másik nyáron lett rögzítve, így ahogy a kis sárga emberkével mozgunk az úton hol ilyen, hol olyan kép fogad, ami nagyon érdekes.

Őszből ugrás a nyárba.

Az a kis sárga „házikó” egy stáció.

Csiribi-csiribá itt is itt a házikó, de már lomb takarja.

S hopp, már át is suhantunk a Kőszentes hídon, ami országosan egyedülálló műemlékünk, mert az egyetlen még álló barokk stílusú hidunk. Igaz, most takarásban vannak a szobrok, de majd a jó idő beköszöntével újra láthatjuk őket.

Viszont a kórház mellett van egy gyönyörűséges Kálvária domb. Mindig megmászom ha ott vagyok, igaz ez nem valami nagy sportteljesítmény, hiszen kicsinyke domb az, de ha csak pár percre is érdemes elmélázni egy kicsit a régi kövek között.

Én is csináltam nemrég fotót, de most nem lelem, így az internetről hozok párat róla. Érdemes megnézni.

A Kálvária (Argenti Döme tér) bástyaszerű épülete Vác kertvárosi részében található. 

A zarándokhely 1726-1738 között épült, remetelak és gyülekező kápolna is tartozik hozzá. 

Az erődítmény jellegű építmény a hazai kálvária építészet egyik előfutára volt. Szobrai eltérő kvalitásúak, nem egy mestertől származnak.

Forrás: http://vac.utisugo.hu/latnivalok/kalvaria-vac-86930.html

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/37174753

Lászlóné Kereszturi, képe

Utazásaim: 1. rész: Hatvan - Gyöngyös

Úgy döntöttem, hogy ezentúl pár sorban papírra vetem vidéki utazásaim fontosabb élményeit. Munkámból kifolyólag gyakran kell utaznom és sokszor olyan érdekes dolgok történnek, amelyek ugyan legtöbbször csak apró benyomások, de talán érdemesek a megörökítésre. Lássuk.

Budapestről kijutni a reggeli csúcsforgalomban sokszor nagy kihívás. Szoktam mondani, hogy ilyenkor annyi stressz éri az embert egy óra alatt, mint dédapáinkat egy fél év alatt sem. Igaz, szalonnával és kenyérrel kezdték a napot (a koleszterint és a magasvérnyomást csak hírből ismerték), de ennyi idegesség sem jutott nekik, szerencsére, mint nekünk.

Tudom, naiv kérdés, de miért az utakat tekintik egyes sofőrök egyéniségük vadabb felének bemutatására / kiélésére? Pár másodperc előny megszerzése számukra felér egy csata győzelmével. Igaz ugyan, hogy igazi csatát legfeljebb gombfocival játszottak gyermekkorukban vagy filmhíradóban nézhettek anno. Na mindegy, ez van, ezzel kell megküzdeni.

Kint az autópályán már könnyebb, de csak első látásra. Nekem ma szerencsém volt, de a város felé közlekedők rendesen kijutott.  Egy komoly baleset miatt legalább 10 km-es sor volt.

http://mno.hu/ahirtvhirei/tomegbaleset-az-m3-ason-1270778

Mint utóbb kiderült egy kollégám több órát maga is állt a sorban. Hát ez bizony nem kellemes dolog.

A reggeli ködös időben a Mátra nem nagyon mutatta magát és a tegnap még havas szépség délutánra már veszített bájából, mert a napocska szépen kisütött és elolvasztotta a hó nagy részét. Idén bizony bolond telünk van, mert igencsak változékony idő jár mostanában felénk. Egyik nap is olyan sok hó esett, hogy az utcánk vastag takaróba bújt és éjszaka vakított a gyönyörű fehérség. Kár, hogy nem tudtam lefényképezni, mert reggelre zuhogott az eső és a hó nyikorgása helyett hallgathattuk az eső kopogását és tapicskolhattunk a tócsák tömkelegében. Ez van, nincs mit tenni.

A Hatvani kórházban is látogatási tilalom van az influenza miatt. Szerencsére ez rám nem vonatkozik, hiszen nem beteget látogatni, hanem dolgozni jöttem. Nagyban folyik az átépítés, ami sok kellemetlenséggel jár ugyan jelenleg, de bízzunk benne, hogy hasznos lesz a későbbiekben.

A városban nem tudok időt tölteni, menni kell tovább.

Gyöngyöst gyorsan elérem. Most nincs kedvem visszamenni a pályára. Szeretem a régi hármast. Mikor az ember átmegy ezeken a kis vidéki falvakon, igazán elgondolkodhat rajta, hogy milyen az igazi élet itt vidéken. Itt már hajnalban talpon vannak az emberek. A bolt sem csak 10-kor nyit, hanem már 5h-kor, hiszen a munkába indulók már úton vannak. Sürgés-forgás, de csak úgy nyugodtan. Gyalogosan, kerékpárral, beszélgetve. Egyik nagyon kedves ismerősöm Anna néni, aki Tiszalöki volt, mondta mindig úgy, hogy mennek a Markert-be. Nem a boltba, mint régen, hanem a market-be. Sok helyen látok kocsmákon olyan cégtáblákat, hogy elhagyom az eszem. Annyira anakronisztikusnak tűnik az egyszerű környezetben álló, málló vakolatú italboltokon ékeskedő idegen nyelvű felirat. Majd egyszer összegyűjtöm őket.

Hazafelé már gyönyörűen süt a nap. Vígan lehet ilyen időben autózni. Kár, hogy a munkám azzal jár, hogy a szép természetet mérgezem én is az üzemanyaggal amit elfüstölök ezen a napon is. A baj az, hogy Magyarországon még nem elfogadott, hogy telefonon, skype-on beszéljünk meg dolgokat, hanem oda kell menni és csak a személyes megbeszélés az „igazi”.

Azt hittem megúszom, de nem. A Bajcsy-Andrássy sarkán sikerült belefutnom Angela Merkel konvojának útjába, így negyedórás várakozás után megpillanthattam vagy 5 db autót ami átsuhant és végre mehettünk tovább. Az utcák televoltak rendőrökkel (még az autópályánál is), fent helikopter körözött és az utcák elég kihaltak lettek néhol.

https://www.youtube.com/watch?v=0GbTjrkHwbY

Mikor a rendőrök keresztben lezárták az utat a gyalogosok nyugodtan átmehettek a piros lámpánál is, hiszen mindhárom sávban állt a forgalom oda-vissza. Viszont nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy az emberek először meglepődtek, nem tudták mit is tegyenek. Várják meg a zöldet és csak akkor induljanak, vagy nyugodtan sétáljanak át. Ahogy magunkat „pestieket” (bár én tősgyökeres budai vagyok) ismerem nem is a piros lámpa zavarta a gondolkodókat, hanem az ott álló két rendőr, akik háttal a Bajcsy-nak szemben a forgalommal néztek bennünket és a gyalogosokat.  Az egyik időnként odaszólt, hogy át lehet menni. Egy szociológusnak biztosan jó terep lett volna egy kis gyakorlati  munkára, hogy váratlan helyzetben ki hogyan viselkedik, miként reagál a többiek cselekvésére.

Én nem bosszankodtam, mert úgy is felesleges lett volna azon rágódni, ha akkor az utolsó sárgára váltó lámpán még átcsúszom, akkor már otthon is lehetnék, hanem élveztem a kilátást és figyeltem az embereket. A kedvencem az a típus volt, aki ment a többiek után automatikusan, s mikor tudatosult benne, hogy piros akkor futóra vette a lépéseit, hiszen így szokta meg.

Mi még átcsúszunk azon a kis piroson, mi nem tehetünk róla, hogy ilyen gyorsan vált a lámpa.

Októberi bogyók

Tunyogi Bendegúz

Pislákoló napfény

Az alkony sötét leple borult a tájra,

Fagyos leheletet hagyott maga mögött hátra,

A naplemente narancsos színeit sötétté temette,

S csak egyetlen napfény maradt, ami a fényességet hirdette.

Halvány csillagok, kékes – feketés égbolt,

Égi társai mellett már ott ragyogott a Hold.

Az árván maradt napfény ádáz harcba szállt,

Hogy fel ne eméssze a rendíthetetlen valóság.

A fényes Holdkorong szomorúan hallgatta jajveszékelő szavát,

Menedéket nyújtó ezüstsugarai nem védelmezték fényes társát.

Az öreg Hold maradt némán, régen megbékélve leste világát,

De napfény még a végnél sem dobta el a változtatás akaratát.

Felidézte mindazt, ami örök. El nem eresztette,

Fényét beárnyékolta ugyan a sötét, de meg nem rendítette.

Égett benne az elpusztíthatatlan remény,

S a mai napig pislákol ez a kicsiny napfény.

A fény és a világosság értékét hordozza, kitartóan őrizve. 

Egyedül ugyan, 

de reménykedve szűrődik az ismeretlen alkonyi vidékbe.

2009. Október 19.

Októberi szüretelés

Már október vége felél menetelünk, de a kertben még tartja magát a paprika, amely még sohasem volt ilyen szép mint idén. Valószínűleg a sok eső jót tett neki és a tűző nappal sem gyűlt meg a baja, mert nem sokszor kellett ezt a kellemetlen élményt elszenvednie. Soha ennyi finom paprika még nem termett rajta. Még mindig dúsan virágzik, de félek tőle a jövő hétre ígért hidegfront elintézi majd rendesen.

De nem bánkódom, hiszen nincs panaszra okom. Ma ezt sikerült begyűjteni.
Szegény paradicsom utolsó gyümölcseit érlelte be, de ez is nagyon szép ebben a bolond időben.

Szerencsére a füge sem szeretett volna lemaradni ezért jó pár gyümölcsöt le tudtam szedni, lett egy fél vödörrel.

 

Rögtön lekvár lett belőle.  Jó lesz majd hűvös téli napokban a meleg kályha mellett fügés lepényt falatozni, vagy csak úgy kenyérrel elfogyasztani.

Ma gyönyörű idő volt, sok napsütéssel és sikeres "szürettel". Sok ilyen napot kívánok még magunknak!

Mivégre is vagyunk itt a Földön?

Tudom, ez egy megválaszolhatatlan kérdés, de időnként nem árt rajta elgondolkodni.

Néhanapján elnézem a környezetemben robotoló, rohangáló ideges és frusztrált embertársaimat és felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is csinálunk itt mi tulajdonképpen.

Megszülettünk erre a világra anélkül, hogy kértük volna és el kell mennünk majd belőle, anélkül, hogy bárki megkérdezné mikor, miképpen szeretnénk befejezni.

Mikor fiatal az ember nem érzi az idő múlását. Sőt, sürgeti és mindig vár valamit. Majd ha megkapom azt a jó kis játékot, akkor boldog leszek. Majd ha leteszem az érettségit, boldog leszek. Ha felvesznek az egyetemre boldog leszek. Ha megkapom az első fizetésem, majd boldog leszek. stb..

Gyermekként úgy érzi, könnyű a felnőtteknek, mert azt csinálhatnak amit csak akarnak. 

Persze felnőttként gyorsan szembesül vele, hogy egyáltalán nincs így. A ritka kivételektől eltekintve, kire-kire vár a környezete, családja és lehetőségei szerint előrevetített "sors", amely mentén leéli majd az életét. 

Szerencsére kivételek mindig vannak, akik mertnek nagyot álmodni és változtatni, de nem ez a jellemző. A többség felnőttként is vár valamire, hogy attól majd boldog lesz. Pedig a boldogság pillanatát csak a ma adja és csak ezzel gazdálkodhatunk jól vagy rosszul.

"A tegnap történelem, a holnap rejtély, a ma ajándék"

 Miért van mégis, hogy  nem becsüljük a mát és mindig a múlton vagy a jövőn görcsölünk, agyalunk.

 Valahogy erre kellene koncentrálnunk és eszerint közelednünk a többiekhez. Nekik is meg van a maguk problémahalmaza és jobb lenne a világ, ha egymást segítve könnyítenénk saját és mások terhein és nem növelnénk azt. 

Vagy az ember már csak így van összerakva és kész? Fogadjuk el, hogy többségünk önző és agresszív, hogy áttapos másokon és kíméletlen, hogy csak addig kedves velünk amíg szüksége van ránk, hogy inkább akadályokat gördít elénk és irigy?

Hogy ki miként akarja leélni az életét, arra a választ mindenkinek magának kell megtalálnia. Hiszen életünk útján akadnak társaink, de az utat magunknak egyedül kell végigjárni jól vagy rosszul. Kinek, hogy sikerül.

 

És te mit tennél 86,400 Dollárral?

Te megléped? 

 

Őzikék a fennsíkon

Tegnap délelőtt a szokásos kutyasétáltatás közben három őzet láttam a fennsíkon. Sajnos már csak futtukban, mert elinaltak. Majd húsz éve lakunk erre és csak idén láttuk először ezeket a kedves állatokat a "tetőn". Vajon miért merészkedtek fel? És honnan jöttek? 

A Kamaraerdőben biztosan élnek nagy vadak is, mert  már sajnos volt ebből baleset is, mikor kiugrottak a forgalmas 70-es útra és pont telibe találtak egy autót.

Szoktunk látni rókát, vadnyulat, fácánt, pacsirtát és ragadozó madarakat is, de őzeket, csak mostanában. Igaz nagyon enyhe a tél -eddig- és sok bokron fenn vannak még a termések, ami gondolom jó táplálék sok állatnak.

Remélem senki nem bántja ezeket a félős, kedves állatokat. Nagyon furcsa, de jó volt látni, ahogy szép kecsesen futva-ringatózva eltűntek a bokrok között. Csak a fehér folt látszódott még egy darabig utánuk.

A Nagytétényi fennsík egyébként nagyon érdekes hely, csak ajánlani tudom mindenki figyelmébe. Bár 1999-ben védett területté nyilvánították, csak nem rég került ki a tábla is a bejáratok mellé. Van egy tanösvény is, amelyet érdemes végigjárni.

Sajnos ez sokakat nem zavar és nyugodt szívvel hordanak fel mindenféle szemetet. Talán azt gondolják, a magas fű majd eltakarja, de számomra érthetetlen, miért tesz valaki ilyet.

kép:

kép:

kép: